Karrierépítő szülők rovat – 4. rész – Zima István

A Goju-RyuKarate-Do harcművészeti stílus mellett az élménypedagógiában is elmélyedt, és elkezdte együtt alkalmazni az edzésein Zima István sensei. Bár matematikát és szociológiát tanult, végül mégis feketeöves Karate-Do mesterként mutat utat a fiatalokmak, akik már évek óta mellette nőnek igazi felnőtt harcművésszé. 

Matematikus és szociológus diplomám van, 2009-ben végeztem. Először a matematikust kezdtem, majd a szociológia is elindult mellette, de a matematikus szakot is bejezetem, bár már az első félévben tudtam, hogy nem ez lesz az én utam.

Szociológiától a Karate-Do-ig

Az tetszett a szociológiában, hogy bármivel tudok foglalkozni, ha éppen a jog érdekel, lehetek jogszociológus, vagy választhatok akár családszociológiát, stb. Társadalomtörténeti elitkutatásban dolgoztam, különböző elitcsoportokról csináltunk adatbázisokat, elsősorban orvosokkal és mérnökökkel foglalkoztam. Alapstatisztikákat csináltam, az elemzésbe nem vettem részt. Négy évig dolgoztam itt, de később is visszamentem még. Öt éve már csak a Karate-Do van, mint hivatás az életemben.

Több sportot kipróbáltam, általános iskolában jártam karatézni is másik stílusban, de az megszűnt. Nyolcadikban aztán kerestem magamnak valami új sportot, egy buszmegállóban találtam egy plakátot, és elkezdtem ismét a Karate-Do-t, ez volt 25 éve. Természetesen voltak hullámvölgyek, de igazából annyira komplex ez a harcművészet, hogy mindig volt benne olyan, ami nagyon érdekelt. Amikor 19 évesen újrakezdtem egy két éves lazább időszak után, akkor vetettem bele magam igazán.

A 17. kerületben kezdtem edzeni, két edzőm volt, végül egy maradt, mellette kezdtem el segédedzősködni, azt sok évig csináltam, és közben Kamilla is elkezdett karatézni (István felesége). 2010-től pedig együtt vittünk egy csapatot már edzőként.

Elméletben úgy működik a rendszer, hogy sporttevékenységet csak sportedzői oklevéllel lehet vezetni. De a sportedzői képzés gyakorlati részét a sportági szakszövetség végzi, amely hivatalosan csak úgy jöhet létre, hogy versenyrendszer tart fenn, azaz Magyarországon hivatalosan csak versenysport létezik, ami nagyon szomorú. A gyakorlatban elsősorban a mester belátásán múlik, hogy kit tart érettnek az edzősködésre, jellemzően feketeövtől szoktak edzővé válni, azután, aki benne marad az elvégzi az edzőit.

Sok mindenen múlik, hogy mennyi idő alatt jut el valaki erre a szintre; a stílustól, a kortól is függhet például. Én 11 év után vizsgáztam feketeövre, Kamilla 7 év után. Ő felnőttként kezdte. Az nyilván egészen más, ha valaki 6 évesen kezd, mint a mai gyerekek döntő része.

Zima István

Tomoni, azaz együtt

A Tomoni név azt jelenti, hogy együtt. Ezt nem mi találtuk ki, ez volt a sportegyesület neve, ahol én is elkezdetem karatézni. Később sajnos az edzőmről kiderült, hogy rákos, két évig hol jobban volt, hol rosszabbul, főleg rosszabbul, ilyenkor én helyettesítettem, ekkor nőttem bele igazán az edzősködésbe. Aztán végül meghalt, és a 17. kerületi csapatot is átvettem. A saját ferencvárosi csapatunknak éppen önálló sportegyesületet szerettünk volna alapítani, végül beolvasztottuk a Tomoniba. Az egyik legnagyobb érték abban, amit csinálunk a közösségépítés, így örömmel vettük fel, tartottuk meg ezt a nevet.

Amikor végleg átvettem a 17. kerületi csapatot, látszott, hogy ez rengeteg pluszmunkával járt, viszont anyagilag is biztosabb bevételt hoz. S időben sem fért bele, hogy két állásom legyen, így abbahagytam társadalomtörténeti munkát, és főállású Karate-Do edző lettem.

Most is működik a ferencvárosi csapat, amit Kamillával kezdtük. A 17. kerületi elkopott, egy edző váltás kritikus dolog, és helyszínváltásra is rákényszerültünk, nem alakult szerencsésen. Közben elkezdtem Pécelen, és a megmaradtak közül néhányan átjöttek oda, néhányan pedig a Ferencvárosba. Pécelen harmadik éve vagyunk, míg Gyömrőn most kezdtünk novemberben felnőtt edzéseket tartani. Nagyon kardélen táncolunk a létszámmal, meglátjuk, hogy hosszú távon, hogy fog működni. Amikor elkezdtük Pécelt, láttuk, hogy ott piaci rés van, nem volt harcművészet és sport is nagyon kevés. Az első edzésen húszan voltak. Néztük egyébként Gyömrőt is, itt már telítettebb a piac. Rövidtávon gyerekedzést nem tervezünk itt, hosszútávon akkor lehet, ha már bent lesznek olyan emberek, akik át tudják venni a budapesti csapatot. Most elég esélytelennek tűnik, mert sok a harcművészet itt az iskolákban. Felépíteni egy rendes csapatot csak gyerekekből lehet, felnőtteknél sokkal-sokkal nehezebb. 

A gyerekek születése óta a feleségem a mindennapi edzésekben nem vesz részt. A második lányunk születése után valamit szeretett volna, amit tud csinálni a gyerek mellett; szülés utáni, hordozós,  regeneráló tornát tartott, ami végül abbamaradt a legkisebb gyerek érkezése miatt. A Karate-Do edzések délután vannak. Most már, hogy nagyobbak a gyerekeink ők is jönnek velem sokszor; a legnagyobb érdemben is részt tud már venni, most 6, 4 és 1 évesek. Az utóbbi hat évben a feleségemnek nehéz volt, mivel nem tudott tevékenyen részt venni a Karate-Do életben, de a fontos döntésekben, a szemlélet alakításában mindig ott volt.

( http://www.tomoni.hu/)

Élménypedagógia és Karate-Do

A pedagógia iránti vonzalmam rég óta nagyon erős volt. Pedagógia, nevelés, oktatás témakörökben sokat olvastam. Egy ismerősöm megosztott egy bejegyzést a Facebookon, hogy egy ismerőse tart élménypedagógia képzést, amire rögtön felfigyeltem, gondoltam elmegyek. Elképesztően jó volt a szemlélet és a módszer is. Ami még ennél is jobban megfogott, hogy mennyi inspiráló, pozitív ember között vagyok. Többé-kevésbé véletlen folytán egy élménypedagógia közösséggel írtunk egy közös pályázatot, így kezdődött a közös munka, s egyre szorosabb lett a kapcsolat. Ennek a pedagógiai módszernek a fő célja a szociális kompetenciák fejlesztése, én azt tapasztalom, hogy erre egyre inkább szükség van. Olyan alapszintű társas készségek hiányoznak a mai gyerekekből, amik elengedhetetlenek. Először megvolt a személyes érdeklődés, de még nem tudtam igazán összekapcsolni a harcművészettel, és egyszer csak rájöttem, alapvetően ugyanaz a kettő. Lényegét tekintve az élménypedagógia és a harcművészet is egy útszemléletű személyiségfejlesztés. Nem a cél elérése, hanem a cél felé haladás közben megtett út és az eközben ért hatások a lényegesek, ezek az értékek, ezek visznek előre.

Gyerekek és az élménypedagógián alapuló Karate-Do

Ezt csak úgy lehet átadni gyerekeknek, ha szépen lassan csepegtetve adagoljuk. Edzéseken tartok élménypedagógiai foglalkozást, továbbá az egész szemléletet és a módszereke is próbálom bevinni a karateoktatásba is. Az élménypedagógia nagyjából úgy épül fel, hogy van egy gyakorlat, egy játék, és utána van egy feldolgozás, aminek a módszerei és hossza is függ a résztvevők korától természetesen. Ennek az átélt játékélmények és az ezekből fakadó tanulságok megfogalmazása és tudatosítása a célja. Az egészen kicsikkel, mint a nagycsoportosok, úgy lehet ezt megvalósítani, hogy először csak lejátszatod a játékot, majd később elkezdünk egy minimális feldolgozást, elmondja, hogy hogyan érezte magát, innen fokozatosan el tudunk jutni oda, hogy a kamaszokkal már igazi mély feldolgozásokat tudunk tartani. Az élménypedagógiában a feldolgozás lényegi pont.

Az egyik tanítványom volt önkéntesként egy táborban, ahol az önkénteseknek volt élménypedagógiai alapképzés. Másnap tartott edzést egy kisebb gyerekcsoportnak, közeledett a vizsga, leültette őket, és megkérdezte, hogy milyen egyedül kiállni s vizsgázni, mi ebben a nehéz, stb. Tehát egyből alkalmazta is a tanultakat. Azután ezt elmesélte nekem, mire én azt mondtam, hogy ez csodálatos. Nagyon jó példa arra, hogy összekapcsolja a kettőt, az élménypedagógiát és a harcművészetet, ezt így ebben a formában nem tőlem látta, önállóan létrehozott egy új dolgot. Ez a cél, hogy új dolgokat hozzanak létre, és fejlesszék tovább azt, amit tőlem tanulnak. Az a vágyam, hogy meghaladjanak a tanítványaim, legyenek jobbak, mint én. Ez nekem egy nagyon fontos pont volt. Az a célom, hogy ez egy minél jobban működő egység legyen, ez legyen az egyediségünk a sok küzdősport között, hogy mi ötvözzük az élménypedagógiát és a Karate Do-t.

Azt a személyiségfejlesztő hatást, ami a harcművészetben benne van, tovább lehet fokozni az élménypedagógiával, jól lehet kombinálni a kettőt. Az évezredes harcművészeti tudásból mindent megtartunk, ami jó, és kiegészítjük a modern pedagógiai tudományos eredményekkel, és a kettőből egységet hozunk létre. 

Család és munka egyensúlya 

Amíg kicsik voltak a gyerekeink könnyen össze tudtuk egyeztetni a családdal, mert délután dolgoztam, délelőtt pedig otthon voltam, persze voltak akkor is munkafeladatok. Most reggel viszem őket oviba, de mire hazajönnek már elmegyek edzést tartani általában, és későn érek csak haza, mikor már alszanak, így a hétköznapokon elég ritkán látom őket. Ilyesfajta nehézsége megvan. Cserébe meg sokkal hosszabb szünetek vannak. Akkor van edzés, amikor suli van, szóval a szünetekben nem tartok edzést, június vége, július és augusztus nekem is szünet, bár persze vannak táborok közben, meg készülés a következő évre. Hét közben is próbálok ott lenni, az ovi sokkal rugalmasabb; ha kilencre érünk be az sem gond, suliban már nehezebb lesz, ott már nagyobbak az elvárások. Ott vannak a hétvégék, amiben az a nehézség, hogy a továbbképzések is akkor vannak. Mindig egyensúlyozás, hogy mi az, amire elmenjek, és mi az, amire már ne, hogy hétvégén lássam őket, ha hétköznap alig. Az sokat számít, hogy mielőtt elmentek oviba sokat voltam velük, sokkal többet, mint egy átlagos apa. Az egy meghatározó korszak. 

Az igazi szerelemprojekt

Be kell valljam, nekem is van szerelemprojektem – kezdi el a történetet István. Korábban említettem, hogy a Karate-Do számomra nem annyira összeegyeztethető a versenysporttal. Itt is van verseny, de a harcművészet alapvetően arról szól, hogy önmagadat legyőzd, míg a versenyen értelemszerűen a másikat kell legyőzni. Látom a praktikus hasznát; azt, hogy kiállni, hogy szisztematikusan készülni a versenyre jó. Az lett a paradoxon megoldása, hogy én már úgy rendezek versenyt a tanítványaimnak, hogy a díjazás egészen másképp működik, nincs első, második, stb. helyezett. Nálunk mindenki aranyérmet kap, de nem egy felszínes módon, hanem mindenkiben megtaláljuk azt, amiért ő azt megérdemli. Ezt a legjobb védekezésért kapod, a verseny folyamán mutatott legnagyobb fejlődésért kapod, stb. –  tesszük hozzá a díj átadásakor. Azt emeljük ki, amiben tényleg ő volt a legjobb, és azt erősítjük meg. Önbizalom-építés szempontjából nagyon jó. És ez annyira jól működik, hogy volt olyan tanítványom, aki örült, hogy nem ő nyerte a legtöbb meccset, s így nem ez került az oklevelére, hanem „valós” visszajelzést kapott, hogy ő tényleg jó valamiben. Nagyon nem evilági a dolog, nagy félelem volt bennem, hogy fogják fogadni a gyerekek és szülők, de jól fogadták. Persze évek óta próbáljuk más rendszerbe terelni a gondolatokat. Mindenki megértette, hogy ez miről szól. Fontos lenne ezt a szemléletet elterjeszteni. A Mozgástanítás felsőfokon csoportot fiatal, modern testnevelési szakemberek csinálják, azt írták a versenyünkről, hogy példamutató.

Sokan rendeznek úgy gyerekversenyt, hogy mindenki kap érmet. Persze aki ott volt az érzi, hogy más súlya egy bronzéremnek 3 vagy 21 versenyző között. De tulajdonképpen mégiscsak érem, látszólag ugyanakkora értéket képvisel, a külvilág felé ez egy ekvivalens dolog. Itt meg ki van mondva, hogy miről van szó – ma te voltál, aki a legpontosabb ütést mérte az ellenfelére. Ez olyan, mint a suliban a szöveges értékelés versus jegy. Szöveges értékelésben meg tudod írni, hogy mégis mit jelent az a jegy. De a hármas az csak egy hármas. Ebben intenzív figyelem van, megtalálni azt, amiért tényleg hitetelesen oda lehet adni az aranyérmet, amiben tényleg ő volt akkor a legjobb. De hát minden, ami igazán ér valamit, azt nehéz csinálni.

Mik a tervek, célok?

Leglényegesebb cél teljesen összegyúrni egy nagyon kompakt dologgá a harcművészetet és az élménypedagógiát, és fontos lenne, hogy legyenek, aki továbbviszik. Egyedül nagyon megterhelő ezt csinálni, jó lenne társ, támogatás. Olyas valaki, aki praktikusan viszi végig ezt, adja át és terjeszti. Most nyolc haladó tanítványom van, akik nagyon elkötelezettek, és velem együtt csinálják. Közülük négyen felnőttek, akiknek megvan a kialakult életük, és nehéz beilleszteni azt, hogy ne csak „mellékesen” csinálják. És van négy kölyök, akik 16-17 évesek, bennük lehet ez a lehetőség, hogy továbbvigyék, de még bármerre sodorhatja őket az élet, ez még kiszámíthatatlan.

Ha főállásként csinálod, akkor résen kell lenned minden egyes döntésnél, hogy szakmailag jó döntéseket hozz, s ne befolyásoljanak az anyagi szempontok. Ahhoz, hogy jól csináld az annyi energia és idő, hogy nem lehet főállás mellett csinálni igazán. Kevesen találják meg ebben az egyensúlyt.

Mit üzennél azoknak az apukáknak, akik útkeresésben vannak?

Azt kell csinálni, amit szeretsz. Ha van három gyerek és meló, akkor amellett nem nagyon fér bele bármi más, hogy érdemben ott legyél. Ha tényleg jól akarod csinálni, akkor nagyon kevés idő marad pihenésre feltöltődésre, ezért nagyon fontos, hogy a munkád maga legyen a feltöltődés. Ha olyat csinálsz, ami csak nyűg, akkor az nem működik. Legalapvetőbb dolog, tudd, hogy mi az, amiben jó vagy, és azt csináld, és ha komolyan gondolod megtalálod az utad. Meg lehet csinálni, nekem sem indult könnyen, de ha akarod, akkor meg lehet csinálni, nyilván áldozatokat kell hozni, de súlyozni kell, hogy mi az, ami megéri.

Van, ami kikapcsol?

Olvasni nagyon szeretek, de ritkán jut rá időm. Nagyrészt szakmaibb könyvek, néha szépirodalom, de nem az a jellemző. Rengeteg emberrel foglalkozom a munkámban és a családomban is, az egyedüllét hiányzik, és ha ez sikerül, akkor nem kell hobbi, csak az egyedüllét maga. Olyan munka kell, amit szeretsz. Ha a munkád nem fontos, akkor félrerakod és felállsz. Amikor igazi hivatásod van, akkor nehéz megtalálni az egyensúlyt. Mi az akkor, amit már nem csinálsz meg? Mindenkinek kihívás. Főleg, ha vállalkozásszerűen csinálod, akkor nehéz meghúzni a határokat. 

Ki támogat és hogyan?

Eszmeileg, lelkileg és praktikusan is a feleségem támogat leginkább. Ő érti, hogy miről szól ez. A tanítványok és a szüleik is támogatnak, de ritkán van visszajelzés. Ez nagyon nincs benne a kultúránkban sajnos, pedig fontos lenne. Tudom, hogy ez így jó, és így csinálom. De sokkal könnyebb úgy csinálni, hogy ha mondják is, hogy jól csinálnom. A társadalmunk egyik legnagyobb problémája, hogy nem tudunk visszajelzést adni, és fogadni sem. Amikor szakmailag azt mondják, hogy követendő, amit csinálsz, az nagyon jó visszajelzés.

Anyagi forrásaink szűkösek, évekig kaptunk egy pályázaton pénzt, tavaly és idén már csak várólista, mert nagyságrendileg kevesebb a keret. 22 évig voltunk egy szövetségben, nem értették meg, az újításainkat, két éve kiléptünk. Utána egy apuka odajött, és mondta, hogy tudnak százötvenezer forinttal támogatni minket, ez óriási segítség volt akkor, más alkalommal egy másik apuka vett nekünk rúgópajzsokat. De ennyi, minden a tagdíjból működik. Ez az egyetlen stabil bevétel, ebből kell megoldani a működést, a négy ingyenes rendezvényünket, a két övvizsgát, az egyesületi napot és a háziversenyt. Ha néha bejön plusz pénz, akkor abból tudunk extra fejlesztéseket csinálni.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s